Az ember világa (ezt írtam a páyázatra)

Egykori korok nagyjai,

Kihalt városok romjai.

E világ kopár sivatagjai,

Kísértenek a múltunk hibái.

Régi ballépések,

Mikre nem figyeltek.

Óceánon égő olajfoltok,

Füves mezőkből lett sivatagok.

Füstölgő nagy gyárkémények,

Szomjazó emberi lények.
Eme szörnyű képzelet,
Akár lehet végzeted.
Ha most nem cselekszel,
Jövődet veszted el.
Földanyánk vérét mérgezed,
Fel sem fogod szörnyű tetted.
Kényelmes ez most neked,
Másnak ez halált jelent.
A víz melybe szemeted öntötted,
Valakinek egy napot jelentett.
Oh, mily fáj így látnom,
Egykor szép világom.
Álmomban még látok,
Egy élő világot.
Hol útra hív a szél,

Vad tájakról mesél.

Hol szabadon szállt a büszke sas,

Nem volt minden gépesített vas.
 Hol a folyókban halak úsztak,

És nem a tetemek sodródtak.

Hol kék volt az ég,

Nem volt sötétség.
Ember nem irtotta az erdőket,

A sivatagok nem terjeszkedtek.

Hol ismeretlen a szegénység,

A szennyezés és az éhínség.

Egy elmúlt világ mely létezett,

Ma már csak álmokban létezhet.

De nem veszett el minden remény,

Az alagút végén van még fény.
 A hiba rendbe hozható,

De jobban el is rontható.

Úgy hogy vigyázz hogy mit teszel,

Az otthonod ne veszítsd el.
 Őrizd meg a szépet,
E szép világ képet.
 Ne hagyd elveszni e földet hiszen tied,
Ez az otthonod csak ez igazán tied.